A Szaturnusz gyűrűje nagyobb
A Szaturnusz külső gyűrűje a feltételezettnél sokkal hatalmasabb - erre a következtetésre jutottak amerikai kutatók a NASA széles látószögű infravörös felfedező műholdja, a WISE segítségével végzett megfigyelései alapján.
SzaturnuszForrás: wikipedia.org
Szerző: NASA
A NASA másik infravörös űrteleszkópja, a Spitzer segítségével 2009-ben fedezték fel a gigantikus képződményt. Ezt megelőzően a csillagászoknak a Szaturnusz 7 fő gyűrűjéről volt tudomásuk, amelyeket A-tól E-ig betűkkel jelöltek meg.
A legkülsőbb gyűrűt ugyanis olyan parányi részecskék alkotják, és anyaga annyira diffúz, hogy alig-alig vehető észre a látható fény tartományában (a belső gyűrűk kőzetekből, vas-oxidból és jégrészecskékből állnak, méretük a porszemtől a kisebb személygépkocsiig terjed). A képződmény felfedezésekor a tudósok azt feltételezték, hogy a gyűrű kétszázszor haladja meg a bolygó sugarát, a WISE segítségével történő vizsgálatok során viszont a csillagászok arra a következtetésre jutottak, hogy 270-szer nagyobb, mint a Szaturnusz rádiusza.
Ez azt jelenti, hogy a gigantikus struktúra a Szaturnusztól 6,5 millió kilométerre kezdődik és 16 millió kilométeres távolságban végződik. Összehasonlításképpen, a Föld átmérője 12 742 km, tehát ebbe a 9,5 millió kilométeres kiterjedésbe 745,5 Föld férne el egymás mellett! És hogy Földi mércével is érzékeltessük: ha egy 100 km/h sebességgel közlekedő autóval szeretnénk megtenni ezt a távot, az út - persze pihenő nélkül - 11 évet venne igénybe. Ha a gépkocsit egy jelenleg is használatos hajtómű-technológiával rendelkező űrhajóra cserélnénk, az idő 1-0,5 évre csökkenne le.
A legkülső gyűrű tízszer nagyobb, mint a képződmény felfedezéséig a legnagyobbnak tartott E-gyűrű. A gyűrűt a bolygótól elválasztó nagy távolság miatt a kutatók úgy vélik, hogy egy nagyon idős, több milliárd éves szerkezetről van szó. A csillagászok feltételezése szerint anyaga Phoebe-ből, a Szaturnusz holdjából ered. Ez az elgondolás megegyezik a 19. században élt Édouard Roche elméletével, miszerint a gyűrűk egyszer a Szaturnusz egyik holdját alkották, melynek pályamagassága annyira lecsökkent, hogy a bolygó közelében az árapályerők miatt széthullott (Roche határ).
A legnagyobb gyűrű felfedezését megelőzően a tudósok sokkal valószínűbbnek tartották, hogy a bolygótól ekkora távolságban a holdak által kibocsátott anyagból egy újabb hold, mintsem egy újabb gyűrű formálódik, ám a jelek szerint ezeket az elméleteket újra kell gondolni. A Szaturnusz és a Jupiter holdjai közötti hasonlóság fényében a kutatócsoport azt is felvetette, hogy utóbbi bolygó is rendelkezhet egy láthatatlan, de masszív gyűrűvel.
A gyűrűket először Galileo Galilei figyelte meg távcsövével 1610-ben, de nem tudta azonosítani őket. Azt írta, "a bolygó nincs egyedül, hanem három részből áll, amelyek majdnem érintik egymást és soha nem mozdulnak el egymáshoz képest". 1612-ben a gyűrűk síkja közvetlenül a Föld felé irányult és a gyűrűk látszólag eltűntek, majd 1613-ban újra megjelentek. 1655-ben Christiaan Huygens volt az első, aki felvetette, hogy a Szaturnuszt egy gyűrű veszi körbe. Egy, a Galileoénál fejlettebb távcsövet használva, Huygens megfigyelte a Szaturnuszt és azt írta: "a Szaturnuszt egy vékony, széles gyűrű veszi körbe, amely sehol nem érinti". 1675-ben Giovanni Domenico Cassini megállapította, hogy a Szaturnusz gyűrűjét valójában több kisebb gyűrű és a köztük lévő rések alkotják; a legnagyobb ilyen rést később Cassini-résnek nevezték el. 1859-ben James Clerk Maxwell bebizonyította, hogy a gyűrűk nem lehetnek egy tömbből, és felvetette, hogy apró részecskéből állnak, melyek egymástól függetlenül keringenek a bolygó körül. Maxwell elméletét 1895-ben bizonyították be a gyűrűkről végzett spektroszkópos megfigyelésekkel, amelyeket James Keeler végzett a Lick Obszervatóriumban.
A Marylandi Egyetem, a Virginiai Egyetem, valamint a Kaliforniai Műszaki Egyetem (Caltech) csillagászai eredményeiket a Nature tudományos folyóiratban ismertették.
