A tengerek farkasai, az orkák

Magazin

2020/09/26

A hetekben lehetett olvasni a híreket arról, hogy a Gibraltárnál tanyázó delfinpopuláción különös viselkedés lett úrrá. Ennek kapcsán utánajártunk, mit érdemes tudni az orkák (Orcinus orca) és az emberek kapcsolatáról, illetve az orkák életmódjáról.

A napokban felröppent hírek szerint megváltozott a gibraltári kardszárnyú-delfinek viselkedése, és az orkák, akik eddig sosem támadtak emberekre, a nyár vége felé több hajónak is nekimentek. Emberi sérülés nem történt, ahogyan egyébként a vadon élő orkák jellemzően sosem bántják az embert - még ha ez a hozzáállás az ember és az orkák viszonyának történetét nézve többnyire nem is kölcsönös.

A vadon élő orkák igen ritkán támadnak emberre, az is többnyire véletlenül történik, és eddig sosem volt halálos: legutóbb egy búvárt húzott le egy orka, hogy halakat lopjon tőle 2014-ben, azelőtt pedig 2005-ben egy Alaszkában úszó kisfiúnak ment neki, mert összetévesztette egy fókával. Előtte ’72-ben harapott meg orka egy kaliforniai szörföst. A kardszárnyú delfin, mely szinte bármilyen állatot megeszik, ami a tengereken az útjába akad, nem tekinti zsákmánynak az embert, ahogyan ebben az új-zélandi videóban is látható.

Vélhetően nem ilyen szándékkal támadták meg a delfinek a hajókat sem. De akkor vajon miért? Július 29-én egy 23 éves biológus, Victoria Morris vitorlását célozta meg egy 9 fős orkacsapat, akik úgy tűnhet, mintha összehangolt támadást indítottak volna a hajó ellen: nekiütköztek, 180 fokkal elfordították, darabokat haraptak ki az aljából, aminek hatására eltört a kormány, és leállt az automatika valamint a motor is. A vitorlás így kormányzás nélkül sodródott át a Gibraltári szorosba a Trafalgar-fok és Barbate kisváros között, és végül a partőrségnek kellett érte mennie.

Július végétől kezdve több, hasonló eset is előfordult. Hat nappal korábban egy 31 éves alicantei férfi motorcsónakját állította meg egy négy orkából álló csapat, akik először inkább kíváncsinak tűntek, azonban eltörték a kormányszerkezetet, és miután megállt a csónak, egyre agresszívebben lökdösték a hajót, július 22-én pedig egy éjszakai hajózásra induló párnak, két órával korábban egy másik hajónak is nem túl szerencsés találkozásban volt része. A hajót mindkét esetben módszeresen lökdösték az orkák.


Mi állhat a különös viselkedés hátterében?

A kutatók nem igazán tudják a választ arra, hogy miért kezdték támadni a delfinek a hajókat, bár elvétve korábban is akadt egy-két olyan precedens, amikor a delfinek nekimentek tengeri járműveknek.


Leginkább halászhajók esetében történt ez, melyeket abban a reményben követtek, hogy nekik is jut némi zsákmány. 
A halászok és delfinek kapcsolata egyébként ebben a régióban továbbra is rendkívül ellenséges: míg a halászok kifogják „a delfinek elől“ a kékúszójú tonhalakat, a delfinek - akár sérülések árán is - „lopkodják“ a halakat a kihelyezett horgokról. (A régióban ősszel hálók helyett sok helyen horgászzsinórokkal halásznak, mely ugyan környezetbarátabb megoldást jelent, mint a kihelyezett hálók, melyekbe a delfinek, főleg a borjak is sokszor belegabalyodnak, de például az említett szempontból mégsem ideálisak). A halászok pedig, sokszor bosszúból megsebesítik az egyébként védett delfineket.

A kutatók abban mindenesetre többnyire egyetértenek, hogy a delfinek megváltozott viselkedése mögött a valami miatt megnövekedett stressz állhat. Egyes vélemények szerint az érinthette érzékenyen a delfineket, hogy megszűntek a koronavírus miatti lezárások, melyek sokkal kellemesebb - zaj- és szennyezésmentesebb - környezetet teremtettek nekik, mások szerint egyszerűen az évek óta tartó stresszfaktorok: az élelemhiány, a sérülések, a zaj- és légszennyezés hatása most kulminálódik.


Élet a Gibraltáron

Az orkák a világ minden óceánjában megtalálhatók, de jobban szeretik a hidegebb vizeket, így elsősorban az Antarktisz, illetve Izland, Norvégia és az Egyesült Államok nyugati partvidékének környékén találhatók meg. A mediterráneumban inkább csak időszakos látogatóként tartják őket számon, ahová többnyire zsákmányukat követve érkeznek, bár a kardszárnyú delfinek vándorlásáról jelenleg elég kevés adat áll rendelkezésre.

A Földközi-tengerhez a kékúszójú tonhal mozgását követve érkeznek, amely tavasszal a Földközi-tengerben ív, és nyár végén tér vissza az Atlanti-óceánba. Ennek megfelelően orkákkal itt főleg tavasszal és nyáron lehet találkozni, tavasszal inkább a szoros nyugati partjainál, például a Cadizi-öbölben, nyáron a szorosban figyelték meg őket.

A Gibraltári-szorosban 2011-ben 39 orka élt, 5 csordában. Az orkák társadalmi berendezkedése egyébként meglehetősen kifinomult, és legkisebb egysége a matriarchális berendezkedésű család, melyben a leszármazottak az anyjukkal, nagyanyjukkal, nem ritkán dédanyjukkal élnek együtt. Ezek az egységek általában 5-6 fősek, és gyakran saját „nyelvvel“ illetve nyelvjárással rendelkeznek, mely fontos az identitás és összetartozás erősítésének szempontjából is. A családok csordákba tömörülnek.

Kardszárnyú delfineket ugyanakkor a Kanári-szigeteknél is figyeltek meg, ezek azonban szociális kapcsolataikban és genetikájukban is különböznek a gibraltári delfinektől, akik az említett ártalmak mellett populációjuk kis mérete miatt is nehéz helyzetben vannak, és akiket emellett a szoros intenzív hajóforgalma és bálnamegfigyelő túrái is veszélyeztetnek.


Az orkák és az összehangolt támadás

Ha láttuk, hogy milyen összetettek az orkák társadalmi viszonyai, akkor nem lepődünk meg azon sem, hogy ha arra kerül a sor, meglepően összehangolt támadásokat tudnak indítani. A kardszárnyú delfineket a tenger farkasainak is hívják, mert csoportosan vadásznak, mint a farkasok. Egy orka, melynek hossza 5–8 méter, tömege 3-6 tonna lehet, átlagosan 227 kilogrammot eszik naponta, tehát el tudjuk képzelni, hogy mennyi zsákmányra van szüksége.


Míg a nagyobb halakat általában egyenként ejtik el, a kisebbeket, mint a heringek, inkább csoportban - legalábbis ezt figyelték meg egy norvég populációban. Ezt a trükkös módszert a kutatók körhintának nevezték el: a bálnák a heringeket levegőbuborékok, illetve fehér hasuk fenyegető felvillantásával kényszerítik arra, hogy összébb húzódjanak, majd farokúszójukkal jól irányzott csapást mérnek a rajra. Ezzel egyszerre akár 15 halat is megölnek, melyeket egyesével fogyasztanak el.


A nagyobb állatok, például más delfinek vadászata általában több órát vesz igénybe. Az orkák általában inkább a fiatal vagy gyenge állatokat célozzák meg, az öt vagy annál nagyobb csoportok azonban megtámadhatják az egészséges felnőtteket is. Ha fiatal bálnát szemelnek ki, akkor addig üldözik őt és az anyját, míg azok ki nem merülnek, végül elválasztják a párost, körülveszik a borjút, és víz alatt tartják, hogy ne tudjon felmenni a felszínre levegőért.


Az argentín Valdés-félszigetnél és a Crozet-szigetek mellett azt is megfigyelték, hogy az oroszlánfókákkal és elefántfókákkal táplálkozó állatok partra is vetődnek, hogy elkapják a zsákmányukat, még ha ez a művelet igen kockázatos is.


Elterjedt gyakorlat ugyanakkor az is, hogy a jégtáblákon pihenő fókákat, pingvineket hullámokat gerjesztve mossák be a vízbe.


Bálnák és hajók

Bálnák és hajók, illetve emberek között korábban is voltak fatális találkozások, melyek közül az elsőt Robert Falcon Scott déli-sarki, Terra Nova expedíciójának kapcsán rögzítették, amikor a delfinek megpróbálták megdönteni a jégtáblát, amelyen egy fotós és egy csapat szánhúzó kutya állt. Úgy vélik, a kutyák olyan hangot adhattak ki, amilyet a fókák szoktak, és ez csalogatta oda a bálnákat, de az sem zárható ki, hogy épp a kutyák jelentettek nekik vonzerőt.

1972-ben a Robertson-család szenvedett hajótörést a Galapagos-szigeteknél orkatámadás miatt, az emberek végül egy gumicsónakban menekültek meg. Élményeikből könyvet is írtak Survive the Savage Sea - Túlélni a vad tengert címmel, melyből film is készült. A BBC 2011-es, Frozen Planet című dokumentumfilmje harmadik epizódjának forgatása során egy orkacsoport megpróbálta a stáb hajóját a fókavadász-stratégiához hasonló módszerrel elárasztani, mindezzel együtt a stáb szerint az orkák összességében nagyon toleránsak voltak a filmkészítők jelenlétével. Reméljük, hogy az ember mindazonáltal nem feszíti túl a húrt, és egyre kevésbé fog felesleges fenyegetést jelenteni e titokzatos és különleges lények összetett életére.


Képek forrása:

1. wikipedia.org

2. wikipedia.org

A rovat új hírei

Fontos a vadállatok téli etetése

A téli madáretetés fontosságáról sokat hallani, azonban a vadállatok téli takarmányozása is nélkülözhetetlen. Ez azonban ...

Hasonló

A rovat legolvasottabbjai