"Fegyvertelen vadász" - Áprily Lajos, a természet költője
A költészet napja alkalmából a 132 éve született költőre, Áprily Lajosra emlékezünk, aki műveivel a természet szeretetére és tiszteletére is tanítja olvasóit.
VadlesenForrás: www.pexels.com
Szerző: cmonphotography
Áprily Lajos erdélyi protestáns családban született Jékely Lajos néven 1887-ben. (Legidősebb fia Jékely Zoltán néven lett szintén ismert költő.) Gyermekkorát a gyönyörű erdélyi Sóvidéken töltötte, ami egész életét meghatározta; 1899-től pedig a kolozsvári református kollégium növendéke lett. Magyar-német szakos tanári diplomát szerzett, később, 1929-ben feleségével és gyermekeivel Budapestre települt, ahol Áprily először a Lónyay utcai református gimnáziumban vállalt állást, majd 1934-ben kinevezték a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatójává. Tanítványai között volt Nemes Nagy Ágnes is, aki nagyrészt Áprily hatására kezdett írni, és a közös iskolai kirándulásokon diákjainak a természet iránti rajongását is átadta.
"Engem az erdő véd s szeret, bükkök, gyertyánok, égerek, tölgyek. Fenyők is. Égig értek. Most is, hogy visszagondolok hajdani erdeim sorára, a hegy felől gyönyörűen zúg bükkös erdőnk orgonája. S ha majd mélyebbre költözöm, érzéstelen rommá omoltan, egy hang közelről súgja még: Én is az erdő fája voltam." (Szeret az erdő) |
Nemes Nagy írta róla később: Áprily "a magyar irodalom egyik legnagyobb természetköltője. Ha ugyan nem „a” természetköltője [...] az ő viszonya a természethez különleges, kivételesen szoros, hogy erdő-mező, állat-növény, erdélyi havas és visegrádi Duna nemcsak állandó témája, vissza-visszatérő tárgya költészetének, hanem szinte fordítva: a természet tárgyai változnak át az ő költészetévé, valamely metamorfózis által fészket rakva szavaiban. Addig-addig építgetve fészküket, míg a kettő: költészet és természet kvázi egymás megfelelőivé válnak..." (Áprily és a természet)
A háború előtt, a fasizmus előretörésének idején egy időre visszatelepült szülőföldjére, de nem sokáig maradt, végleg Magyarországra költözött. A Baár-Madas igazgatói székét azonban nem volt hajlandó újra elfoglalni: nem akarta végrehajtani a zsidó törvényeket az intézményben. Nyugdíjba vonult, és 1967-ben bekövetkezett haláláig a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán élt és alkotott.
A 1920-30-as években sorra jelentek meg verseskötetei, azonban 1939 után hosszú időre elhallgatott. Ezalatt kezdett műfordításokkal foglalkozni: a világirodalom legszebb műveit olvashatjuk az ő tolmácsolásában.
Ifjaknak szóló elbeszéléskötete 1965-ben jelent meg Fecskék, őzek, farkasok címmel: a valós élmények alapján született 50 rövid történetben erdőn-mezőn tett megfigyeléseiről, a természet titkairól mesél nekünk.
"Völgyek felett hangos torokkal üzenhet a vadásztülök. Békét kötök az állatokkal, az erdővel kibékülök. Rejtőzve már többé nem állok zsákmánnyal csábító lesen. Márciusi szalonka-párok suhanjanak szerelmesen. Jöhet a bükkös karcsu vadja, a lenge-lányos őz-alak, nem puska-dörrenés fogadja, csak egy szelíd „nem bántalak”. Völgyben, vadonban, rónaságon a békesség bolyong velem. Csak egy öröm van a világon s ez az öröm fegyvertelen. S a régi őz, ki annyi vérrel pirosított havat, mohát, s reám nézett rémült szemével, a régi őz is megbocsát." (Fegyvertelen vadász dala) |
Kép forrása: pexels.com / Szerző: cmonphotography
