Amikor a jegesmedve nem olyan kedves, mint amilyennek látszik
A neten terjedő videóból sokaknak úgy tűnt, hogy az a különböző fajok közötti barátság és empátia ékes példája. Pedig a helyzet nem az, aminek látszik. Az ember könnyedén antropomorfizálja az állati viselkedést...
Félreérthető mozdulatForrás: youtube.com
A hetekben terjedt el a neten az a videó, melyben egy jegesmedve látszólag barátságosan simogat egy kutyát. A felvételt David De Meulles túravezető készítette a kanadai Manitobában. A kutya tulajdonosa Brian Ladoon, aki telkén rendszeresen eteti a jegesmedvéket – ugyan nem kutyákkal, de elmondása szerint előfordult már, hogy egy jegesmedve megette az egyik állatot. Első látásra sokaknak úgy tűnt, hogy ez a különböző fajok közötti barátság és empátia ékes példája. Pedig a helyzet nem az, aminek látszik.
A ragadozó ugyanis épp az áldozatát méri fel, "játszik" vele.
A jegesmedvéket gyakran az élelem szaga vonzza a kutyás udvarok környékére. Alkalmilag így hozzá tudnak szokni a kutyák jelenlétéhez, cserébe a maradékokért. Amíg van táplálék a jegesmedvének, nincs is oka arra, hogy a kutyára vadásszon. Amint azonban megszűnik az ellátás, nő annak a kockázata, hogy megtámadja a kutyát. – ezt Todd Atwood, az Alaska Science Center (Alaszkai Tudományközpont) vadbiológusa mondta az videó kapcsán.
A videó nyomán többek is arra keresték a választ, hogy vajon miért látunk bele olyan könnyen emberi gesztusokat és érzelmeket az állatok egyes viselkedésformáiba. - Mert ahogyan embertársainkat igyekszünk "olvasni" a gesztusaikból, néha úgy teszünk az állatokkal is, és megnyilvánulásaikat ugyanúgy értelmezzük, még ha azok egészen mást jelentenek is, mint az ember esetében. (Ahogy erről szó esik Kurt Gray és Daniel Wegner The Mind Club (Elmeklub) című könyvében is.)
Maga a jelenség már régóta létezik, a neve: antropomorfizmus. A szó a görög görög ἄνθρωπος (anthróposz: ember) és μορφή (morphé: alak) szóból alakult ki, valamikor az 1700-as években. A kifejezés az élő (vagy akár az élettelen) dolgok, jelenségek vagy elvont fogalmak emberi (vagy kizárólagosan emberinek hitt) tulajdonságaira utal. Ilyen eset az is, ha az állatokat, növényeket emberi indítékokkal ruházzuk fel, vagy épp a gondolkodás és a beszéd képességével.
Az állatokról alkotott téves előfeltevéseink tehát sok esetben érzelmeink szülte déibábok. Ezért van, hogy például a varjakat kevésbé látjuk emberszerűnek, noha kiemelkedően okosak, viszont a bájos külsejű állatokra hajlamosabbak vagyunk emberi címkéket aggatni, ami így az irányukba mutató érzelmi reakcióinkat, az adott fajhoz való hozzáállásunkat is módosítja persze. - Így például a pandák védelmét - köszönhetően a "cukiságfaktornak" is - egyesek fontosabbnak tarthatják, mint a csupasz földikutyákét. És persze szintén ide sorolható a klímaváltozás egyik legfőbb veszteseként - jogosan - elkönyvelt jegesmedve is, melyre néhány évtizede még vad ragadozóként tekintettünk.
Persze az állatok is rendelkeznek empátiával, ahogy erre számos példát láthatunk. De tény az is, hogy ez túlnyomórészt az egyes fajokon belül jellemző. Kísérletekből kiderült, hogy az egerek tudják, ha egy társuknak fáj valamije, és vigasztalni is képesek egymást. A csimpánzoknál az empátia összetettebb formáját is megfigyelték, ők például próbálják megvigasztalni a barátaikat a verekedések után és tudnak felügyelni is egymásra. De példaként említhetjük az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport egyik kutatási eredményét is, mely arra világított rá, hogy a kutyák agyában is jelen van a fajtársak hangjára érzékeny terület (ráadásul körülbelül ugyanott is helyezkedik el, mint az emberi agyban). A vizsgálatban résztvevő alanyoknak (kutyáknak és embereknek) érzelemmel teli hangokat közvetítettek - morgás, vad vakkantás, nyüszítés, sírás, játékos vakkantás, nevetés -, és azt nézték, hogyan hat az érzelmi töltet változása a kutyákra és az emberekre (erről itt olvashat).
Az állatoknak is vannak tehát érzéseik és empatikus képességük, azonban nem teszünk nekik jót azzal, ha azt gondoljuk, olyanok, mint az emberek. Mert amikor saját érzéseinket vetítjük rájuk, nem vesszük észre a természetes viselkedésük összetettségét és az abból fakadó szépségüket. És így hajlamosak lehetünk arra is, hogy - például a klímaváltozás elleni küzdelem és fajmentések során - érzelmi alapon hozzunk meg döntéseket, és azokra építve szelektáljunk, határozzunk meg túlélőket és beáldozhatóakat.
