Sivatagos területek, kiszáradt tavak

Sivatag
Forrás: pixabay.com

SivatagForrás: pixabay.com

Bolygónk egyharmadát veszélyezteti
Ha sivatagra vagy elsivatagosodásra gondolunk, valószínűleg rögtön Afrikára asszociálunk, ám a jelenség sajnos már az egész világon tapasztalható: az Egyesült Államok területének majdnem egyharmada érintett, Latin Amerikában és a karibi térségben ez az arány az összterület egynegyede, Spanyolországban egyötöde, egyes nézetek szerint pedig még a magyar Alföldet is érinti. Az összesen 4,35 millió négyzetkilométerrel egyébként Kína rendelkezik a legnagyobb sivatagi, illetve elsivatagosodott területtel (elég csak a részben az országban fekvő Góbi-sivatagra gondolnunk.)

Az elsivatagosodás által leginkább érintett földrész azonban valóban Afrika, területének kétharmada sivatag vagy száraz terület. Az 1960-as évektől kezdve láttak napvilágot egyre aggasztóbb jelentések a sivatagok, elsősorban a Szahara terjeszkedéséről. Egyes források szerint a nagy homoksivatag évente hét kilométert húzódott délre.

A hírhedt Száhel-övezet
A legérzékenyebb "pont" pedig a Szaharától délre található, úgynevezett Száhel-övezet, ahol az éves csapadékmennyiség 200-800 mm közé esik évente, egyenetlenül elosztva, vagyis az év során csak néhány csapadékos hónap van. (A magas hőmérséklet és a légnyomás sajátosságai miatt még harmat sem nagyon keletkezik, így a teljes csapadékmennyiség ezekben az esőkben merül ki.) 1968 és 1974 között viszont ez a kevés csapadék sem esett le, tartós szárazsággal sújtva a Száhel-övezetet (Mauritániát, Szenegált, Malit, Burkina Fasót, Nigert és Csádot.) Ennek következtében 250 ezer ember halt éhen és milliók kényszerültek elhagyni lakóhelyüket. 1984-85-ben újabb szárazság okozott éhínséget. Bár az övezet népsűrűsége alacsony, hiszen mindössze csekély mezőgazdasági művelésre alkalmas területe van, az ott élők testfelépítése az idők során alkalmazkodott a kedvezőtlen körülményekhez: alacsony testtömeggel, hosszú végtagokkal és hosszú orral (a magasabb légnedvesség "eléréséhez").

Összetett okok állnak a háttérben
Fontos leszögezni, hogy a sivatagok természetesen terjeszkednek, az elsivatagosodás azonban egy ezzel eltérő folyamat, amely során a föld a száraz és félszáraz övezetekben degradálódik, a talaj elveszti a termékenységét és a vegetáció az emberi tevékenységek, valamint a tartós szárazságok, áradások következtében elvékonyodik. Ez azonban nem új jelenség, már a sumér és a babilóniai birodalmakról is azt tartják, hogy azért hanyatlottak gyorsabban, mert mezőgazdasági termelésük csökkent a tartós szárazság és a vízhiány miatt.

Kezdetben az elsivatagosodás elsődleges okának a túlnépesedést tartották, de alaposabb vizsgálatok kiderítették, hogy nem mutatható ki egyértelmű összefüggés a jelenség és a népességnövekedés között. Kialakulása ennél sokkal összetettebb okokra vezethető vissza: ökológiai, éghajlati, mezőgazdasági, gazdasági, politikai tényezők egyaránt szerepet játszanak benne. Ilyen a földet kizsákmányoló extenzív művelés, az exportorientált mezőgazdaság és a központosított termelés a fejlődő országokban, amely összességében a termőföldek leromlásához, majd elsivatagosodásához vezetett. Évente  mintegy 100 ezer hektár termőterület szűnik így meg. A folyamatot pedig csak fokozza a túllegeltetés, amelynek következtében a növényzet nem tud megújulni, valamint a rövid távú gazdasági hasznokat szem előtt tartó erdőirtás. 1700 és 1980 között a becslések szerint az erdők és faültetvények területe kb. 20%-kal csökkent (6,2 milliárd hektárról 5,1 milliárd hektárra).

Az eltűnő Aral-tó
Az elsivatagosodás egy másik vetülete a tavak fokozatos kiszáradása. A legérzékletesebb példája ennek a közép-ázsiai Aral-tó eltűnése. A Turáni-alföldön elterülő sóstó ötven éve a világ negyedik legnagyobb tava volt, mára azonban víztérfogatának több mint 80 százalékát elveszítve három elkülönülő részre esett szét - egyes helyeken 120 kilométerrel húzódva vissza

A tó kiszáradása 1960 óta tart, amikor a Szovjetunió két rendkívül vízigényes haszonnövényt, gyapotot és rizst kezdett termeszteni a környékbeli félsivatagos területen. Ehhez azonban rengeteg vizet öntöztek el a tavat tápláló folyókból, emiatt pedig az Aral-tó környékén napjaink talán egyik legsúlyosabb regionális környezeti katasztrófája alakult ki. Az egyre gyakoribb és erősebb só- és homokviharok miatt az Aral-tó körzetében az egyik legmagasabb a halálos légúti megbetegedések aránya a világon . Emellett a tó és a folyótorkolatok élővilága jelentős mértékben kipusztult, a halászat megszűnése miatt pedig százezer ember vesztette el munkáját, tömeges elvándorlás megindulását okozva ezzel.
A jelenség egyébként nem egyedülálló: az éghajlatváltozás és a helytelen használat miatt kiszáradás fenyegeti Afrika egykori legnagyobb tavát, a Csád-tavat, valamint a dél-ausztrál Gairdner- és Mackay-tavakat. Ugyanezen okok miatt Ausztráliában mára több mint száz tó száradt ki.

Mi a megoldás?
Az utóbbi két évtizedben a nemzetközi szervezetek egyre nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy milyen hagyományos módszerekkel gazdálkodnak az egyes területek népei és ebből próbálják meg leszűrni a követendő stratégiát. Ennek tanulságaként egyre nagyobb területen kezdik el újra a hagyományos kölest és cirokot vetni, és alacsony kőfalakat építenek, hogy az esővíz ne tudjon elfolyni és ne csökkenthesse tovább a talajréteget. A folyópartokon ligeteket telepítenek, hogy csökkentség az eróziót, felhasználják a szerves trágyát és mindig az évszaknak megfelelőn használják az egyes területeket, akár a növénytermesztést és legeltetést váltogatva. Fontos lépés a termelés decentralizációja is, amely során a faluközösségek maguk döntik el, hogy mit, hol és hogyan termelnek.

Az erdőirtás problémájára pedig elsősorban a fából készült termékek szükségletének csökkentése jelenthet megoldást. Ehhez három dolog kell: népességszabályozás, hatékony használat és újrahasznosítás, megfelelő kormányzati segítséggel. A következő teendő megmenteni a még érintetlen erdőket, és fenntartható rendszert létrehozni azáltal, hogy a kiirtott és soha vissza nem telepített erdőket visszatelepítjük.